ez a blog végigkíséri haldoklásom végét, az utolsó hónapokat és heteket, ahogyan lassan végleg megszűnök itt lenni.
nagyon bánom, hogy sehogysem tudom kifejezni azt a szörnyű tehetetlenséget, amit érzek.
az utolsó napok ráncigálnak engem a következőbe, a követekezőbe és így tovább....
néha Kulafimmal sincs rendben minden (ilyen ez a mai nap is), másszor annyira rámjön a szerelem, hogy egész nap nem bírok másra koncentrálni rajta kívül.
ha lenne önbizalmam, akkor kevesebb problémánk volna, tudom.
azt érzem, hogy minden nélküle töltött nap pocsékba megy, mintha egy napig nem is éltem volna, és mikor az embernek már csak néhány hete van hátra, ez a tudat elég szar érzésekkel jár.
a fejem majd' szétrobban, fáradt vagyok és szomorú.
teljesen tanácstalan vagyok, a legpróbb dolgokat sem tudm kezelni.

haragszom a szerelmemre, amiért szeret engem, és mert sokszor piszkál, és jelen pillanatban mindenkire haragszom, aki nem én vagyok, és ez igen ritka, ugyanis mások helyett én magamat szoktam hibáztatni, és magamat kínzom olyan dolgokért, amiket mások követtek el ellenem.

"s egy gyöngy lesz az ég megint,
összefogva sziveink."                (JA:GYöngy)

és egy egész József Attila:

Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
S lelkemben halkal fuvoláz a vágy.
Mint ifju pásztor künn a messzi réten
Subáján fekve méláz fényes égen
S kezében búsan sírdogál a nád.

Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
S már fenyves szívem zöldje nem örök.
Galambok álma, minek jössz elébem?
Forró csöppekben gurulnak az égen
S arcomba hullnak a csillagkörök.

Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
S a vér agyamban zúgva dübörög.

 nagyon szeretlek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.