hazamentünk Anyáékhoz kertizabálásra, és annyit ettem, amennyit bírtam, de leginkább cigiztem...
aztán melegem lett, a cipőmbe beletört a fű és saras lett, gőzöm nincs, hogy szedem ki belőle.
Radnóti és Ady versesköteteket olvastam. olyankor szoktam, mikor érzem, hogy tele vagyok érzésekkel, de sehogy sem tudom már kifejezni őket, se leírni nem tudom, se lerajzolni, se kisírni. így sokkal egyszerűbb, mert csak rá kell találnom a gondolatra, amit más már előre elkészített nekem. 
megtaláltam egy saját versemet is, ami félkész állapotban pihent A Kék Dobozom alján, és befejeztem. mindjárt beírom ide. a különlegesség benne annyi [nem nagy durranás, dehát majd kiderül úgyis] hogy az első felét szép időkben írtam, a második felét meg ma:

E világon nincs semmi, ami többet ér,
Mint mikor a keze az enyémhez ér.
E világon semmi nincs, mi több nekem,
Mint hogy Ő szeret, s viszontszerethetem.

Lassú pillámon ha könny rezeg,
Vállába temetem eltorzult fejem,

És a pillanatban, ha csillapszik a bú,
Akkor Ő lesz tőlem nagyon szomorú.

Hogyha a boldogság egyszer ránk pihen,
Nem lesz már bánat, és könnyeim sem,
Halk táncban vesz körül a végtelen nyugalom...
Akkor még nem tudom, hogy egyszer majd elhagyom.

nem mellékesen úgy egy órája majdnem kurva nagyot hibáztam.
egy számot hallgattam, aminél még nem hallottam szomorúbbat, és amúgy is Bencéről gondolkodtam. szóval: nagyon kevés választott el attól, hogy egy 'hiányzol'-tartalmú szánalmas SMS-t írjak neki. 


kicsit szarul is vagyok, meg nem is, olyan semmilyen így sehogyse lenni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.