nagyszerű!! a levesembe nem csak sziplán beleköptek, hanem bele is okádtak! na jo, hülye vagyok, én csesztem el (tartózkodom a trágár szavak használatától, mert olyankor valahogy minden kis gyökér a homokozóba küldene vissza...)

gyűlölök sírni. szánalmasnak érzem magam olyankor. volt egy időszakom, mikor rengeteget sírtam. az akkori kapcsolatom miatt. a mai napig nagyon hiányzik. persze Bencét senkiért az ég világon nem adnám fel és hagynám ott. a suliban is csak rámjött, és diszkréten húzódtam a sötét folyosó legsötétebb zugába, hogy ne csak azt ne lássák, hogy sírok, azt se, hogy ott vagyok.
volt egy srác, akit nem bírtam levakarni. szerencsére végzős volt és már elment. emlékszem, egyszer meglátta, hogy sírok és faggatni kezdett. azt mondtam, hogy a barátom eltörte a lábát. már tök egyszerűen hazudok. anyám mellett meg kellett tanulnom, hogy a hétköznapjaimat elviselhetőbbé tegyem.

sokszor próbálom megfogalmazni magamban, hogy mit jelent számomra a Bence, meg úgy ez az egész. Ő az, aki szembesít a hibáimmal, úgy, hogy csak nevetek rajta, amiért utáltam magamban. úgy, hogy néha elkerekedik a szemem, de rájövök, hogy teljesen igaza van. Ő jelenti számomra azt a biztonságot, amit én nem tudok megadni saját magamnak. vigyáz rám, ha baromságot akarok csinálni.
persze, nincs mindig melletem, és sok dologgal egyedül kell megküzdenem.

mostanában attól félek, hogy skizofrén leszek. már majdnem tudom, hogy milyen őrültnek lenni. megőrülni annyit jelent, mint félni. mikor a félelem eluralkodik rajtad, megőrülsz. kivetíted a fejedben lévő képeket, és valósággal látod őket.

az augusztusi kis "merényletemen" is rengeteget agyalok. mindenképpen elmegyek...

tele vagyok félelemmel, tele vagyok szeretettel, vágyakkal, álmokkal, reménytelenséggel és elkeseredéssel. a dolgok, amik segítenének engem, nem férnek össze azokkal, amik gátolnak. nem akarom, hogy az egész életem egy boldogtalan belső küzdelem legyen, aztán vagy döntetlen, vagy vereség...

most illik a hangulatomhoz egy pár hónappal ez előtti versem, az én sztorim:

Minden nappal
Vivott harccal él
Egy várban az élő-halott,
Bent a kezét teszik tönkre
A megrángatott, rozsdás vasok.

Minden éjjel
Fogyó reménnyel ejt
Egy könnyet az élő-halott,
És a semmit ölelik át csupán
A már alig lévő, gizda karok.

Merev feje,
Barna szeme
Más irányba fordul mind,
És a lovag,
Közeledő hang
Rohan be, mert hideg van kint.
Láncfűrésszel vágja
-Hisz ez a munkája-
A rozsdás vasakat szét,
Miután végzett,
A munkával kész lett
Kaparta össze a már döglött lényt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.