a tegnap este egy totális katasztrófa volt, Szivinél is, meg itthon is.
voltak azért jó pillanatok, és mindegyiket csak önmagamnak okoztam, senki sem vette a fáradságát, senki sem emelte értem a kisujját sem.
valamelyik nap, azon godolkodtam, mi lenne, ha nem szólalnék meg többé. egyszerűen, csak eldöntöm, hogy nem beszélek, és tartom magam ehhez minden körülmények között.
nem a beszéden van a hangsúly, hanem azon, hogy meg sem próbálom megértetni magam másokkal, mert ha nem értenek a szavaimből se, akkor teljesen felesleges jártatnom a szám.

szóval Szivinél. kérdezte, van e valami, amit elmondanék neki, amiről tudnia kéne? mondtam, hogy nincs semmi, és ez felkeltettee az érdekldésem, h mi rosszat követhettem el már megint, mit tudhat, amit nem kellene tudnia?:D aztán ahogy szépen elszámoltam magammal, arra jöttem rá, hogy nincs semmi ilyesmi, ezért még jobban érdekelt, mi bánthatja -ne őrlődjön olyasmi miatt, ami csak a kis fejében létezik-.
végül is Tojikán volt a lényeg, hogy:
-mikor először újra beszélni kezdtünk, örült, mert ugy gondolta, hogy sikerül lezárni a dolgokat.
-szerinte még mindíg ugyan úgy szeretm őt, ahogy régen
-nem érti, rá (azaz Kulafira) miért is van szükségem.

mint általában ilyen helyzetekben, nem bírtam megszólalni, és éreztem, hogy ha nem csinálok valamit, akkor ez a dolog nagyon elfajul és valami örökre elromlik majd.
tudom, hogy amit csinálok, semmilyen érzésemen nem változtat majd, de mindenki másnak remélhetőleg jobb lesz.
tehát minden kapcsolatot megszakítok a Tojival, törlöm az összes képét, a számát, és igyekszem minden mást is kitörölni a fejemből.

a Toijival tényleg van valami. úgy érzem (erre mostanában jöttem rá, miota ujra dumálunk), hogy az iránta érzett szerelmem sosem teljesedhetett ki, és mindig is bennem marad, amig ez nem történik meg (és nem fog megtörténni).
annyira utálom magam, hogy ilyen sokáig hordozok magamban dolgokat, a másik meg nem érti, röhög, vagy csak néz, vagy leszarja.
nem úgy szeretem őt, ahogy a Bencét, nem, csak ő állt mindig mellettem, és ő volt az egyedüli ember, aki nem csak próbált segíteni, hanem segített is, nekem pedig nyilvánvalóan pont erre volt szükségem. Mármint, a Bencére.

a Tojival való szerelemben fulldokoltam (bár, a versek szempontjábol termékeny időszak is volt), a Bencéében úszok, és ez óriási különbség.

aztán más is elromlott itthon. mégpedig az anyám. erről nem akarok beszélni, lényeg, hogy este nyitott szemmel aludtam, mert attol féltem, hogy kinyir...a saját anyám. volt pillanat, hogy azt hittem, én nyírom ki őt.

más: pénteken kibicajozunk (apa, öcsém, Szivi meg én) Debrecenből Jászfényszarura. 200 kilométer. kb 10 óra hossza, szombaton pihi, vasárnap reggel nyomás vissza.
alig várom, de már érzem, hogy a 100. kilométer körül már esik le a lábam, de ha bele pusztulok is, megcsinálom. ezzel az úttal asszem, letudok egy évre valo testmozgást.:D
meg vagy 3 kilót.:D

legyetek köcsögök, adios.

ÉS MÉGVALAMI: HA MÉG NEM LÁTTÁTOK,  SOHA A BÜDÖS ÉLETBEN NE NÉZZÉTEK MEG A KÖRT!:D

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.