tegnap este baromi izgatottan készültem, ugyanis úgy volt, hogy reggel 6-kor el kellene indulnunk... abban a szent pillanatban, ahogy kinyitottam a szemem, tudtam, hogy nem tekerem le a 200 km-t.
azért csak nekivágtam, de valahogy nem akart menni. 6 km után fájt a combom, a fejem, majd' kiköptem a tüdőm, és hányingerem volt...és már egy órája mentünk.
visszafordultam, és valahogy a visszautam iszonyatosan jó volt. élveztem ez egészet, hogy egyedül vagyok és én diktálok.  nem fájt a fejem, bírta a tüdőm, és végig röhögtem.:D
tudtam, és apa is megerősítette, hogy nem az erőnlétemmel van a probléma, hanem a hozzáállásommal. idén nyáron többször tettem meg 30 km-es távokat (szivihez és haza) 1-1,5 óra alatt dalolva, és semmi bajom nem volt az ég világon.

ha most is rendben lettek volna a dolgok bennem, talán sikerül, 50 km-enként amúgy is megálltunk volna, ami pedig letekerhető.

és nem azt sajnálom a legjobban, hogy nem biciklizek 12 órán át, hanem, hogy már rögtön vége a nyárnak, és ez lett volna az utolsó lehetőség, hogy Béjjbivel legyek. szóval most csörgetek mindenkit, meg nézek utána, hogyan lehetne megoldani, hogy kijussak Jászfényszarura. apám szerint busszal is csak átszállással... viszont holnap megy ki keresztanyám, és...hátha. ha nem, akkor marad a busz. csak jó helyen szálljak át.:D

más: már meg kellett volna halnom. egyre kevésbé érzem magam kiszámíthatónak, mintha életre keltem volna, és önálló életet kezdenék élni, ugy, hogy a naiv kis tudatos felem minderről nem tud.
szar dolog ám. 
 

5 órája tekernek. még van vagy 7. sok sikert, fiúk!:D

[hogy aludtál, szivem?
á, egész este állt...] '10 4 23

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.