A rémálmot szép lassan kialudtam, :D újra visszacsöppentem aa "kis tyúkszaros életembe", és nem remeg állandóan a kezem, és nem fájdul bele a fejem meg a hasam az aggódásba, meg nem jön rám a sírás ötpercenként.
úgy néz ki, hogy nincsen gáz, de ez még nem 100%. mindenesetre egy ideig megnyugodtam.

találtam Nektek (de leginkább magamnak) egy baromi jó verset, ami egyébként több szempontből is "baromijó", főleg, mivel nem kell hosszasan koptatnom az ujjaim, Pilinszky már megtette, igényesebben és szebben is tette, de ez már részletkérdés...

szóval Pilinszky János-Őszi vázlat

A hallgatózó kert alól
a fa az űrbe szimatol,
a csend törékeny és üres,
a rét határokat keres.

Riadtan elszorul szived,
az út lapulva elsiet,
a rózsatő is ideges
mosollyal önmagába les:

távoli, kétes tájakon
készülődik a fájdalom.

Kicsit (kurvára) félek a téltől, mert most, hogy ősz van, máár érzem, hogy nincs rendben minden...de azért egyben várom is, mivel még sosem volt ilyen klassznak igérkező telem...
gondolom sokan, sokszor (én aztán mindenképp) merengnek el, tipikus filmes jelenet, tél, kandalló, szerelmesek, jo vastag (és MELEG:D) paplan...néha ennyi bőven elég a boldogsághoz, legalábbis én ezt gondolom, hogy nekem bőőven elég lesz. na de nem iszunk előre. semmi pesszimizmus, csak realizmus, meg egy kis merengés. ez így tök OK. na szóval az eddigi 15 év karácsony, amit volt szerencsém (?) átélni, az nem volt egy leányálom. persze nem emlékszem mindre, de úgy visszamenőleg 5-6 évre igen.
míg anyámék nem váltak el, már előző nap kezdődött a gyönyör. este fadíszítés, ordibálás, ne oda tedd a díszt, ne ejtsd le a díszt, vigyázz a fára, ne edd meg a szaloncukrot (én speciel mindig gyűlöltem). másnap reggel anyuka jött be rikácsolva, mikor meglátta ünnepi öltözetünket (az is kellett, ja), hogy ez nem is ünnepi, meg ez, meg az, a végén 1-2 tasli után kiválasztotta nekünk a tökéletes ruhát.
utána jött az "estig-unatkozunk-fázis", amikor nem volt szabad egy rossz szót szólni (természetesen csak nekünk, gyerekeknek), mert ugye karácsony van, ez a szeretet ünnepe. kac-kac. mindig ez volt a szöveg...de ugye van az az idiőta mondás a jupiterről, meg a kisökörről, tehát mi ugyan úgy hallgathattuk az ordibálást.
7-kor leültünk vacsorázni, gyertyafény, meg minden tuti, az is egy élmény volt, jaj volt nekünk, ha leettük magunkat, plána, ha az abroszt. na az volt a halál. amúgy ez csak ritkán történt meg. szerencsére.
8-kor jött a jézuska, ajándékbontás, ó, köszi, de imádlak, szeretlek, köszi, boldog karácsonyt. természetesen SZINTE sohasem azt kaptuk, amit szerettünk volna, de ez nem számított, az már a legkisebb gondja volt ennek az egész fenenagy karácsonynak.
miután elváltak, már nnem volt ilyesmi, meg a gyerekek (MI :D) is "felnőttünk", vagy legalábbis nagyobbak lettünk, meg kevésbé irányíthatóak, igy anyám gyakrabban látta be, hogy bizonyos helyzetekben az ordibálás teljesen felesleges.
 

a család kicsit széthullott, minden kicsit széthullott, de többnyire mindenki egyben maradt, és sikerült átvészelnünk a szeretet ünnepét (haha).

egyébként fizikailag sokat dolgoztak a szüleim, hogy látszólag minden rendben menjen (legyen finom A vacsora, örüljünk az ajándékoknak), szóval melóztak, de mindezek mellett nem ártott volna egy kis szeretet is, aminek biztosan jobban örült volna... mindenki.

ÉS mégvalami: nem vagyok fradista, nem azért zöld-fehér a szöveg. nem szeretem a focit:D eredetileg piros-fehéret akartam (a kari színei), de pirossal a szerelmes-Bencés részeket írom, tehát azzal nem lehetett. (:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.