eléggé le vagyok hangolódva,
tegnap óriási baromságot csináltam (megint)
felhívtam Bencét,
hát persze, hogy józanon hideg velem,
nem tudom rendesen körülírni, ahogy velem beszél,
de annyira fáj, hogy így, mikor szerettük egymást...

zabálok, zabálok és zabálok.
ma megláttam magam egy tükörben,
a deszkához képest is inkább síkidom vagyok,
és én még meg voltam elégedve az alakommal...
Jó vicc.
már annyit ettem, hogy hányingerem van.

sírva eludtam el este,
rosszat álmodtam, Bencéről,
sírva keltem fel,
és egész nap legszívesebben csak sírnék,
de egyrészt nem akarom már ezt a kicsit nyarat is még jobban elbaszni,
másrészt pedig, miután elfogynak a könnyek, ugyan olyan szar marad minden,
így hát inkább eszek, hogy ha belül rosszul is vagyok, legalább kívül nézzek ki jobban.

rájöttem, hogy én vagyok az az ember, akit nem lehet igazán félteni.
minden szarból kijövök, csak egy kis idő kell mindig.
elég gagyira sikerültem, még sajnálni sem lehet... én azért igyekszem, és ez most látszik is szerintem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.