fiatal depressziós koromban nagyon szerettem az esőt. elázni benne, olyan természetesnek vettem, mint a napsütést. most is örülök, ha esik, de jobban élvezem a meleg szobában egy könyv felett, vagy a gép előtt hülyeségeket olvasgatva, sültkrumplit majszolva.
mostmár nem mindegy, hol ér a zápor. vigyázni a sminkre, a hajamra, mert vannak lányok, akik elázva is nagyon szépek, de sajnos én nem közéjük tartozom.
Lázár Ervin A fehér tigris című könyvét olvasom. a történet nagyon gördülékeny, ámbár a kedvenc íróm nem lesz mostanában, néhány fontos részletet kihagy, ami gátolja a pontosabb elképzelését a helyszínnek, szituációknak. szerintem.
már talán nem aktuális (a nagy rajongókat leszámítva) Amy Winehouse halálhíre. mindig furcsa érzés fog el, ha meghal valaki a nagyvilágban, akkor is, ha személyesen nem ismertem. úgy érzem, mintha soha nem is élt volna igazán, mégsem tudom megérteni, hogy már nem él. megmagyarázhatatlan kettősség ez bennem.
ide nem illő hír, hogy elvesztettem a Gyűrűk Ura-szüzességem. szégyen vagy nem, életem (lassan) 17 és fél esztendeje alatt nem volt kilenc órám a trilógiára. tegnap megnéztük az első részt, ráadásul bővített változatban. egy egész napnak tűnt az a több, mint 4 óra, de megérte, mert nagyon tetszett. majd folyt. köv.

pénteken ismét táncikálni voltunk este, és szó szerint letáncoltam a lábam, hiányzik egy kis darab a lábujjamból. Liza valahogy mágnesként vonzza a pasikat (bár butábbnál butábbak, és képtelenségeket állítanak magukról anélkül, hogy a szemük rezdülne), nem tudom, hogy csinálja. régebben 500 forintból is hányásig tudtam (volna) inni magam, most a háromszorosát költöm el néhány óra önfeledt, illanó jókedvért. sajnálatosan felszínes esték ezek, szerencsére akkor és ott nem érzem így. 2 hete ismerkedtünk meg egy jópárpasis társasággal, ők is nagyon ostobák, és egyáltalán nem is helyesek, egy kakukktojás van köztük, aki egyedül veri mindnyájukat minden szempontból, és neki nem Liza tetszik. nem mintha érdekelne, csak minimálisan megnyugtat, hogy a legnormálisabb nézett ki (kár, hogy túl erőszakosan). 

egy évek óta tartó párkapcsolat alatt néha elgyengül az ember, velem egyszer történt meg. hozzátenném, hogy nagyon részeg voltam, a srác pedig helyes, okos, humoros, szóval minden fegyvere megvolt, de az én szerelem-páncélom kitartott. eszembe jutott, milyen jó nekem, hisz ugyanezekkel az erényekkel rendelkezik Bence is, csak hozzá még millió apró dolog is tartozik, ami egy szóban összefoglalva az iránta érzett szerelmem. senkitől nem várhatunk hűséget, szerelmet, odaadást, akkor sem, ha mindezt mi magunk szívesen adjuk vagy adnánk neki. kényszerből szeretni valakit olyan, mint kakilni akarni akkor, mikor egyáltalán nem is kell. görcsös rángás. így csak bízhatunk benne, de főképp magunkban, hogy meglátja bennünk azt, amire szüksége van, amit megszeret. ha valaki menni akar, nem tarthatjuk fel, annál jobban akar majd szabadulni. így rossz szájízzel válnak el végül, nagy sebet ejtve a másikon. nem. ha valaki menni akar, segíteni kell neki összepakolni. és nem várni rá, hanem élni, szívvel, lélekkel és elmével, ahogy addig is tettük, szeretettel engedve útjára a másikat. ha úgy kell lennie, visszatér.
nem tudhatjuk, szerelmünk meddig tart ki. honnan tudnánk, mikor egy idő után már azt sem tudjuk, szeretjük-e még. ha nincs épp velünk, sok negatív gondolat járhat át bennünket, de ha mellettünk fekszik, és bármit tesz(ünk) mosolyog, ég, és ugrál a szívünk, biztosak lehetünk benne, hogy abban a pillanatban is a megfelelő helyen vagyunk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.